David Weinberger: Túl Nagy hogy Tudjuk

David Weinberger technológiai szakértő, előadó, kommentátor és író. A 2012-ben kiadott könyve, Túl Nagy hogy Tudjuk (Too Big to Know) az Internet megismerésre és megértésére vonatkozó hatásáról szól.

Az alábbi összefoglaló a Google-nél tartott előadásából készült, melyben körvonalazza a tudás természetét a hálózat világában. Bemutatja, hogy miért volt egyszerű tényeket definiálnunk a könyvek világában, és miért olyan nehéz ugyanez az Interneten. Segít megértenünk a világot - és önmagunkat.

A tudás ígérete

Mindenkinek joga van a saját véleményhez, de nincs jogunk saját tényekhez. Senator Daniel Patrick Moynihan

Daniel Patrick Moynihan szenátor fenti mondata a tudás nagy ígéretét fejezi ki, mely a görög kezdetektől, 2500 éve velünk van: a tudás a meglévő különbségeink ellenére teszi lehetővé számunkra az együttélést. Bizonyos fajta megnyugvást ad: Igen, mindannyiunknak megvannak a nézeteltéréseik, és mindenféle harcokat vívunk, de ha le tudnunk ülni és a tényekre koncentrálni, egyetértésre fogunk jutni. Egyetértésben élhetünk tovább.

Hogyan ígéri ezt a tudás? A múltban a következő feltételezésekkel éltünk a tudást illetően:

• A tudás képet ad a világról.
• A tudást tégláról-téglára fel tudjuk építeni (még ha sokáig tart is).
• Elemeire tudjuk szedni, amiket rögzíthetünk (és amelyek nem változnak később).
• A tudás az igazi érték, amit - mint az aranyat - kiszűrhetjük az elméletek végtelen rengetegéből.

Megállási pontokat keresünk

A világ (és az elérhető tudás) sokkal nagyobb, mint a koponyánk, és korán meg is tanultuk, hogy ezzel együtt kell élnünk. A természetes stratégia az volt, hogy csökkentettük a megtanulandókat, hogy agyunk képes legyen feldolgozni azokat. Lehetővé tettük a világ agy-méretű darabokra tördelését, és hagytuk, hogy minden darabnak valaki a mesterévé váljon, uralja és szakértője legyen.

Ha kérdésünk van, a szakértőkhöz fordulhatunk, és megkérdezhetjük őket, vagy az általuk írt könyveket. Megszerezhetjük a választ és tovább is léphetünk. Ha nem bízunk a szakértőkben, felkutathatjuk bizonyítványaikat, elfogadhatjuk azokat és mehetünk tovább.

A rendszer úgy lett kitalálva, hogy legyenek benne megállási pontok. Ha megbízunk a szakértőben, és ő megadja nekünk a választ, akkor lezárhatjuk a problémát, nem kell megsimételnünk a kísérletet, vagy bárki mást is megkérdeznünk.

Tudás a papíron

A papír egy tökéletes megállási pont.

A könyv, mely eddig a tudás domináns médiuma volt, egy fölöttébb elzárkózó közeg. Ugyan tartalmazhat a világra mutató referenciákat, de az esetek többségében önmagában áll, nem mutat nekünk linkeket, melyekre kattintva tovább kutathatunk a témában. Bár a lábjegyzetek azt az érzetet keltik, hogy elérhetőek a kapcsolódó információk, sosem követjük őket. Időbe kerül, míg a könyvtárba elmegyünk a hivatkozott könyvekért, ráadásul lehet, nincs is meg nekik - a nyomozás nagyon költségessé válik, úgyhogy inkább nem is csináljuk.

A papír alapú közeg nagyon korlátozott. Megvan a maga terjedelme, olvasmányossága, és a nyomdák is csak korlátos mennyiséget tudnak előállítani belőlük. A szerző és a kiadó irányítja az olvasási élményt, és a könyv időtől és helytől függő elérhetőségét. Hozzászoktunk, hogy a tudás természetéről egy bizonyos módon gondolkodjunk, amely leginkább a papírra jellemző kötöttségekből származik.

Tudás a Hálózaton

A Hálózat alapjaiban változtatta meg a képet, mivel egy sűrűn összekapcsolt közeget hoz létre. A régi papír megadta, hol kell megállnunk, míg az Interneten levő linkek megmutatják, hol folytathatjuk, kezünkbe adva az összes ehhez szükséges eszközt.

Túl sok az információ

Mégis, a tudás problémája megmarad: egyszerűen túl sok ismernivaló van. David Weinberger felsorol néhány példát annak alátámasztására, hogy az információs túlterhelés nem csak modern korunkban van jelen: történelmi távlatban vizsgálva mindig is velünk volt, és mindig számolnunk kellett vele - ezért szűrőket építettünk. Józan eszünk követelte meg ezeknek a szűrőknek a felállítását.

Clay Shirky brilliánsan fogalmazta meg:

Nincs információs túlterhelés - csak a szűrők nem működnek jól.

Amikor az információs túlterhelésre panaszkodunk, nem akarjuk, hogy az információ ne jusson el hozzánk. Azt szeretnénk, hogy csak a megfelelő információt kapjuk meg.

A szűrők változnak

A fizikai szűrők eltávolítanak valamit a környezetünkből. Nem látjuk azokat a könyveket, melyeket a helyi könyvesbolt vagy a könyvtár visszautasított, ezért nem is aggódunk azon, mit hagyunk ki.

A weben kialakuló szűrők másképp működnek: nem rejtenek, vagy távolítanak el semmit, csak rövidebb utakat hoznak létre, amelyeken keresztül kevesebb kattintással érhetünk el bizonyos dolgokat. A tudás ott marad, és mi tudatában vagyunk hatalmas méretének, amit bármikor elérhetünk. Nem csökkentjük a világot dolgok kiszűrésével, hanem feljavítjuk azt a szűrőkön való átjutással.

A Hálózat lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy maguk építsék és használják szűrőiket, ahelyett, hogy kurátorokra támaszkodnának. Akik amúgy nagyon értékes munkát végeztek, de mégsem találhatják ki, mi az, amit mindenki más is érdekesnek talál.

Az értelmezés nem követ egyetlen rendszert

A fizikai világban nem lehet két dolog egy helyen. Nem rendezhetjük CD gyűjteményünket műfaj és ABC szerint is - vagy az egyiket választjuk, vagy a másikat. A digitális világban azonban lehetnek különálló lejátszási listáink mind a két esetre. Ezek mindegyike mást fejez ki, más megvilágításba helyezi a gyűjteményünket.

Az információk elrendezése feletti vita megszűnt. És ezzel együtt tűnt el a világegyetem egyoldalú értelmezése, a szigorú hierarchiák és egyféle osztályozások régi világa is.

Mit találunk a weben?

Minden link valamiféle különbözőséget fejez ki azon oldal között ahol épp vagyunk és a másik között, ahová átlépni készülünk. A történelmünk során először láthatjuk azt a sokféle módot, ahogyan nem értünk egyet egymással, láthatjuk a nézőpontunk eltéréseit. És ezek a nézőpontok most már össze vannak kapcsolva.

Ha böngészni kezdünk a weben, mindenhol nézeteltéréseket találunk. Valójában az történik, hogy az Internet felfedi azt, amit a lelkünk mélyén mindig is sejtettünk, de amit eddig nem tudtunk teljesen elfogadni. Azt, hogy igazából semmiben nem értünk egyet.

Vannak tények. Vannak hamis állítások, és vannak hazug emberek is. A lényeg, hogy sosem fogunk egyetérteni abban, hogy kik a hazugok. Teljesen mindegy, mennyi tényt is veszünk számításba.

Az egész emberi történelem során jellemző, hogy soha nem értettünk egyet semmiben. Ez most láthatóvá is vált.

A különbözőségek kezelése

Az online beszélgetések hangulata felforrósodhat, az emberek eltérhetnek az eredeti témától. A szálak elágazása hatékony eszköz a különbözőségek elviselésére, anélkül, hogy elnémítanánk az embereket, amit egyébként a valós világban tennénk egy hasonló párbeszéd kialakulása esetén.

Ha nem tudunk egyetérteni abban, hogyan osztályozzunk dolgokat, akkor bevezethetünk új névtereket és különböző kategóriákba sorolhatjuk őket. Könnyebb különböző névtereket koordinálnunk és egymásra vetítenünk, mintsem hogy előre egyetértésre jussunk a közös kategóriákban.

Olyan emberekkel szeretünk együtt lenni, akik hasonlóak hozzánk. Önmagunkat megerősítő burokban töltjük el az időnket, bár ez sokszor elkerülhetetlen. Ha egy általunk támogatott politikus vagy jelölt oldalát nézzük meg, akkor azt akarjuk és szükségünk is van egy ilyen megerősítésre, mert így alakulnak ki a politikai mozgalmak. Ha egy sporttal kapcsolatos oldalt látogatunk meg, nem akarjuk hallani a kedvenc csapatunkat gyűlölők hangját.

Egyet tudunk érteni a tényekben? Vagy bármi másban?

Egy zsidó és egy náci sosem fogja megérteni a másik nézőpontját.

Ahhoz, hogy két ember beszélgetni tudjon, oly sok egyetértés és oly sok hasonlóság kell. Kell egy mindkét fél által ismert nyelv, érdeklődés legalább egy közös témában, amiről beszélgetni is tudnak, elegendően sok közös ismeret róla, és a kapcsolódó dolgokról. Ezekhez még hozzá kell tenni néhány társalgási normát is: ki kezdi a beszélgetést, mennyit beszél, mikor lehet félbeszakítani, és még számtalan hasonló kényes apróság. Ahhoz, hogy a társalgás sikeres legyen, 99%-nyi hasonlóságra van szükség.

A tudás valamicskét fejlődött, mert felismerjük hogy nem értünk egyet, és azt is, hogy a nézeteltérés összekapcsol minket.

A tudás nem végleges, nyugalomban lévő dolog, sokkal inkább olyan referencia, ami mentén a véleménykülönbségek felmerülnek.

Hová vezet minket az újfajta tudás?

Az Interneten lévő tudás szétszórt, összekapcsolódó, és nem követi azt a hosszú lélegzetvételű érvelési formát, amely a könyvekre jellemző. Ez nem azt jelenti, hogy rövid, hanem azt, hogy háló-szerű. A tudás a hálózat szintjén található, az emberek reagálása, ellenkezése, egyetértése, kijavítása vagy megkülönböztetése alakítja ki.

Ezelőtt a médiában mások döntötték el helyettünk, hogy mi az érdekes. A hálózat közvetlen módon mutatja meg, hogy mit tartunk érdekesnek. Minden egyes link az emberi érdeklődés tudatos kifejezése.

Az új közeg új tulajdonságokat ruház a tudásra. Ezek megegyeznek a minket körülvevő világ jellegzetességeivel, ahogyan emberi lényként benne élünk. Nyomasztó, nyugtalan, megoldatlan, rendetlen, végtelenül összefüggő, de néha csak lazán kapcsolódó. Az a tény tartja egyben, hogy a világ fontos számunkra, érdekesnek tartjuk és törődünk vele.